Oh, sorry.

Nyugalom végre

Az ég megkegyelmezett nekem.
KÖSZÖNÖM!

What if..?

Nem akarom leírni a félelmemet, mert attól rettegek, hogy úgy még inkább több esély van rá, hogy valósággá válik. Csak könyörgöm, hogy ne következzen be, mert akkor vége az eddigi életemnek, akárhogy is nézem. Nagyon félek.

Egy élet harca

Az elmúlt pár hétben odáig fajultak a dolgok, hogy muszáj "papírra vetnem". Egyik legfájóbb témám, gyűlölök róla beszélni, inkább itthon sírok miatta órákat, de nem szoktam elárulni, hogy emiatt van olyan nagyon rossz kedvem. Ez a kis szösszenet inkább csak magamnak szól, hogy ha egyszer vége lesz, ne felejtsem el, min mentem keresztül; vagy bárkinek, aki hasonló problémával küzd, illetve annak, aki tud segíteni vagy bármilyen ötlete van. 

Mindig is problémás bőrrel voltam ellátva, de azt hittem (vagyis reménykedtem benne), hogy maximum pár év és elmúlik az ilyesmi, amolyan pubertáskori szemétkedése a szervezetemnek. Azonban immáron tíz éve szenvedek ezzel. Emiatt szinte semmilyen önbizalmam nincs, mivel amikor tükörbe nézek, én csak azt látom, hogy az én arcomat elcsúfítják a foltok és a dudorok, a bedagadt részek. Nem látom magamat emögött. Tudom, hogy sokan (de legalább páran) az ilyesmivel nem törődnek, amikor mással beszélgetnek, én mégis úgy érzem, hogy mindenki azt figyeli, hogy milyen csúnya az arcom - ami alapjáraton nem lenne csúnya, max átlagos. 

Nem szeretek tükörbe nézni, mert általában csak elsírom magam, és akkor még csak eltüntetni sem tudok semmit. Elrontja a napjaimat, mivel kimozdulni sincs kedvem, utálok társaságba járni és legfőképpen gyűlölöm, ha bulikban vagy összejöveteleken fényképeznek, mert csak az jár a fejemben "úristen, most a vaku miatt minden látszani fog, hogy fogok kinézni...". Míg másoknak babapopsi simaságú arca van és néha-néha egy-egy pattanás, addig én örülök, ha néha van egy kis sima felület rajta. Nem is emlékszem már, milyen volt úgy felkelni, hogy szép volt az arcom. 

Voltam vele bőrgyógyásznál, aki csak flegmán közölte velem, hogy szedjek fogamzásgátlót (ugyebár ez évekkel ezelőtt volt, anyukám nem támogatta az ötletet), különben meg felírt mindenféle rázókeveréket meg kenőcsöt (amiket kb. már a hozzámenetel előtt is kipróbáltam és nem segített). Egyszer kaptam egy nagyon erős gyógyszert, ami addig, amíg szedtem segített, viszont nem lehetett három hónapnál tovább szedni. Amint abba kellett hagynom, pár napra rá minden a régi volt. Emlékszem, mekkora csalódás volt a visszaesés. Ráadásul fényérzékeny volt, én pedig nyáron szedtem - nem volt valami jó párosítás. 

Mindig eszembe jut mennyi eseményt hagytam ki csak emiatt. Mint mikor az utolsó osztálykiránduláson voltunk a gimiben, és mindenki a másik szobában nevetgélt, én meg egyedül sírtam, mert nem elég, hogy fájt az arcom, rettentően csúnya is volt, és nem akartam a sok hibátlan bőrű lány között ücsörögni. 

Egy akkora gátlást épített ez az egész bennem, hogy biztos vagyok benne, hogy ha ez nem lett volna jelen az életemben, egy egészen más ember lennék ma. Most pl. azt sem szeretem, ha rám néznek, nem hogy azt, hogyha valaki hozzá ér vagy hozzá akar érni az arcomhoz.

Tíz év az életemből, és még most sincs vége. Próbáltam diétázni, kerülni a tartósítószereket, adalékanyagokat, nem ittam kakaót, nem ettem csokoládét, és semmi ilyesmit. Ittam méregtelenítő teákat, csalánteát, cickafarkfű teát, szedtem máriatövisolajat, cinket, ittam frissen facsart citromot hónapokig. Mindegyikkel sokáig próbálkoztam, hogy nehogy az legyen a hiba. Állandóan tisztítom és radírozom az arcomat, kipróbáltam már mindenféle márkát az arctisztítót közül. Kenegettem az arcomat antibiotikumos kenőcsökkel meg mindenféle alkoholtartalmúval is. És mai napig nem használ semmi. Nem hogy javulna, egyenesen egyre rosszabb. 

Szombaton arra ébredtem, hogy elég durván megégett az arcom. Valószínűleg az egyik kenőcstől, bár elég váratlanul ért, mivel lassan egy éve ezt használom és eddig még semmi hasonló reakcióm nem volt rá. Ráadásul az  ajkaim is megégtek, amikre biztos, hogy nem kentem, szóval értetlenül állok az eset előtt. Most megint ott tartok, hogy belenéztem a tükörbe, sírni kezdtem és gyűlölöm magam. Holnap viszont muszáj bemennem az egyetemre, mert zh-m lesz. Életem egyik legpocsékabb napja lesz, amiből már így is elég sok van...

"Boldog-szomorúság"

Egyszerre szeretnék mindent elfelejteni és örökké emlékezni minden egyes másodpercre.

Ősz - második felvonás

Szép lassan telnek a napok és kezdenek kialakulni a dolgok. A szerda a legjobb nap a héten, akárhogy is nézem. Ilyenkor azokkal vagyok, akikkel imádok lenni és akiket nagyon szeretek, és ez felemelő tud lenni. :) Sokszor az is elég, hogy része vagyok egy sima, unalmas estének és csak beszélgetünk meg ki-ki filmet néz, játszik; hallgatom a nevetést, a kisebb vitákat, a szuszogást és nekem ez sokszor elég. Ha meg még mozgalmas is az este, az csak a hab a tortán! :)

Történnek itt dolgok, amiket nem tudok és nem is akarok megmagyarázni senkinek, lényeg, hogy én tudom, miért történik és miért úgy. Sokat gondolkoztam ezen az elmúlt időben és arra jöttem rá (no meg erre sikerült rávilágítania valakinek), hogy az, amire közel egy évig vágytam, mostanra átváltozott. Ha megkapnám, talán már nem is akarnám többé. Nem azért, mert értékét vesztené vagy hasonló szörnyűség, egyszerűen csak ugyanúgy megijednék, mint szoktam.

Illetve fejben mindig játszok a gondolattal, de általában gyorsan elvetem, mert értelmetlen az egész. Mindig fontos lesz, és más, mint bárki, akit eddig ismertem vagy ezután fogok, de ez így van rendjén. :) 

Csak ne érezzen irántam így senki, mert azt nem tudnám kezelni. :/

Szeptemberke

A kutyafáját, ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. Egy ideig tök jól megy, ügyes vagyok, aztán bumm, leolmlik a fal és basszameg.
Sebaj, új nap, új erő, új lendület, új cél, új lelkesedés. Menni fog az! ;)

Fell in love without you

Telnek a napok és azt kell mondanom, hogy könnyebb is, meg nem. Néha rám tör az érzés, hogy ez nem lehet így, és akarom Őt meg ezt az egészet. De általában teljesen el tudok vonatkoztatni. Nem gondolkozni rajta meg amikor eszembe is jut, arra gondolni, hogy továbbléptem és nem érdekel.

Az érdekesség az, hogy a napokban többször hallottam a hangját, mint egész nyáron - úgy, hogy ugye most én épp nem foglalkozom vele és próbálom elfelejteni. Hm.

Ígérem, az utolsó mára

Próbálom a legtöbbet kihozni a dologból, de nem könnyű a felvillanó képek és emlékek miatt. De gondolkozom folyton, hogy hogyan lehetne előrébb jutni. Az jutott eszembe, hogy ugyanazt kéne tennem, amit a gimiben pár évvel ezelőtt (jó, az nem éppen ilyen szituáció volt). Ettől az évtől kezdve én csak tanulni járok át Debrecenbe. Semmi más dolgom nincs ott.

Utolsó próbálkozás

Szeretlek, Te nagyon hülye!!!

És itt befejeztem. Továbblépek. Eljött a pillanat. Nem bírom ezt így tovább. Ahogy T. mondta:  "és a kulcsszó pedig az, hogy nincs értelme rágódni ezen".

Képtelenség

Ekkora szomorúságot már nem tudok elviselni. Nem.

Where did you sleep last night

A tegnapi nap eleve nehezen indult - elég nehéz úgy aludni, hogy ráz a hideg. Aztán azt hittem, szépen lassan minden rendben lesz. Estére viszont minden annyira elromlott, hogy ilyet elképzelni sem mertem. Az érzés, ami átjárt, váratlan volt. Azt mondtam, képes leszek rá, de nem voltam. Igazából nem is azért, mert gyenge vagyok, vagy ilyesmi, csupán azért, mert nem pont erre vállalkoztam. Ez ebben a formában nem az, amit el tudok fogadni. Így csak átmeneti állapot van megint, ami ugyancsak rossz. Neki is, nekem is.

De örülök neki, hogy van, aki mellettem van ilyenkor is, köszönöm! :)

Az a baj, hogy hiába döntök bárhogy, ha nem közlöm ezt tudatosan a másikkal, nem fog tudni alkalmazkodni ehhez, akkor sem, ha akar...

I can't take my mind off of you

Sok idő kellett, mire eddig a pontig jutottam, de most olyan furcsa minden. Napok óta azon tűnődöm, hogyan változtathatnék a dolgokon. Próbálom azokat az ötleteket a valóságban elképzelni, amiket tanácsként kaptam fontos emberektől - és a szívem szakad meg. Belegondolok és fizikailag fáj. A baj csak az, hogy a jelen állapot is, csak szenvedek. Hánykolódok össze-vissza és nem tudok meghozni egy szimpla döntést. Az lenne a "legegyszerűbb", ha nem beszélnék Vele többet. Egyszerűen csak kihagynám az elkövetkező életemből... De erre még mindig képtelen vagyok. 

Nagyon önző vagyok. A saját boldogságom lebegett eddig csak a szemem előtt. Csak néha gondoltam bele, hogy miket szeretne Ő. 

Tudom, mit érez. Irántam. Iránta. És tudom, mit érzek én Őiránta. A probléma ott leledzik, hogy mindketten ugyan azt érezzük, csak nem kölcsönösen. Mikor erre gondolok még nagyobb a fájdalom bennem, mert tudom, hogy Ő is ilyesmit érezhet és azt akarom, hogy ne érezze. Legyen boldog. Ha kell, végignézem, ahogy újra szerelmes lesz valakibe, csak hadd legyen boldog. Szeretném szorosan magamhoz ölelni és elmondani neki, hogy ne féljen, mert elmúlik és sokkal jobb lesz és szép lesz újra minden. Visszakaphatja, amit elvesztett. Ezzel nyugtatom saját magamat is. De nem tudnék hazudni Neki. Mi van, ha ez már örökké így marad?

Esti mese Tominak. Szép álmokat!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis panda. Ez a kis panda más volt, mint a többiek. A színek fordítva voltak rajta! Ahol feketének kellett volna lennie, ott fehér volt; ahol pedig fehérnek, ott az éj sötétsége látszott csak puha bundáján. Emiatt nagyon szomorú volt mindig, mert a többi kicsi panda nem szeretett vele játszani. Azt mondták, hogy fura és hogy nem is igazi panda. Nagyon sokat sírt emiatt a kicsi és mindig a mamája közelében volt. Egyedül a kis barátjával, a pillangólánykával beszélgetett és játszott, ő sosem csúfolta. Sőt azt mondta neki, hogy gyönyörű és különleges. Ilyenkor a kicsi panda mindig kicsit jobb kedvű lett.

Egy napon a pillangó nem jött el pandabarátjához, ezért a kis panda ismét nagyon szomorú lett. A mamája vigasztalni próbálta és mondta neki, hogy jussanak eszébe a pillangó szavai. A panda felidézte az összes dicséretet, amit egész életében kapott és mosollyal a pofiján aludt el.

Másnap váratlanul pár kispanda jelent meg náluk és hívták játszani magukhoz. Kis pandánk először megijedt, hogy biztosan csak bántani akarják, azonban a pillangó szavaira gondolt és velük tartott. Ezen a napon senki sem bántotta a kispandát, sőt mindenki csodálattal nézett rá.

Ettől fogva minden nap együtt játszott a többi pandakölyökkel (persze a pillangóról sem feledkezett meg), mert végre meglátta önmagában a szépet és a különlegest, így a többiek is elfogadták és szerették.

Boldogan élt hát együtt a többi panda társaságában. Itt a vége, fuss el véle.

Álom vagy nem álom?

Még hogy álmomban boldognak lenni! Ilyen keservesen rég sírtam már. Egyszerűen annyira valós szituációnak tűnt, hogy elhittem, hogy nem álmodom. A legrosszabb, hogy ébredés után is alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak a tudatalattim játszott velem... Ilyet soha többet nem szeretnék!

Igazságtalanság

Annyira nem fair, hogy azoktól veszi el az élet a lehetőséget, akiknek tervei vannak. Itt vagyok például én; tervek és minden életkedv nélkül. Nagyon kevés boldogságot okozok csak az embereknek, de annál több bosszúságot meg fájdalmat.

Szeretnék aludni.. egy életen át. És álmomban boldognak lenni, mert ébren hiába próbálkozom, nem megy.

Franc

Egy nagy francokat addig kéne visszamenni! Egészen a gólyatáborig. El se kellett volna mennem. Vagy egészen addig, míg beléptem a csoportba... Mindegy, szóval teljesen a kezdetekig. Akkor kezdődött minden... és tudom, hogy azt mondtam, hogy azokat a pillanatokat nem adnám semmiért, de a felejtésért feláldoznám, azt hiszem. Ha mondjuk nem állnék le tíz percenként ezen agyalni, az nagyszerű lenne! 

Mi a francért kellett felpiszkálni ezt az egészet? Bár ne ébredtem volna fel...

Szeretnék mindentől csak kicsit megszabadulni, hogy felhőtlenül élvezhessem az egyetemi éveimet... Mint minden normális ember. Én meg csak aggódok, emésztem magam, stresszelek meg közben még haragszom is magamra. És az a legrosszabb, hogy tudom, hogy voltak már hasonló hullámvölgyek az életemben, személyektől függetlenül, és szomorú, hogy így van, de ez most mindegyiknél rosszabb. Hónapok óta őrlődök, hogy mi az amivel kicsit könnyebbé tehetném az ő és az én dolgomat is, de nincs ilyen. Egyszerűen csak tehetetlen vagyok ez ügyben. 

Soha nem lesz úgy, ahogy én szeretném ezt, most már csak bele kéne törődnöm és továbblépnem. De úgy látom, hogy ezzel a lépéssel nem csak nekem vannak gondjaim... Minden innen ered.

Hajnal

Na most igenis rettenetesen mérges vagyok! És haragszom. Magamra. Áhh...

Szívharangok

Jó, rendben, megérdemlem. De a pokoli őszinte lélektipró szavakat is? Ennyire rossz lettem volna másokkal? Csupa felesleges költői kérdés. Fontosabb, hogy megtaláljam a kiutat.

Azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon vissza kellene-e mennem addig a döntésig, ami mindent megváltoztatott. Amikor kitaláltam, hogy mi lesz, aztán pontosan az ellenkezőjét csináltam. Majd persze győzködtem magam, hogy ki kell tartanom, mert az a hiba csak. Közben meg már a döntés pillanatában feladtam azt, amiről hittem, hogy helyes. Lehet, hogy igazából itt rontottam el. Viszont, ha így van, és elég erős leszek, hogy most már kitartsak mellette, az irdatlanul fájdalmas lesz.

Csak a könyvek hatása?

Lehet ugyan, hogy az egész csak abból adódik, hogy furcsa tinilányokról olvasok napok óta, de van egy olyan érzésem, hogy ha ez így is van, oka volt, hogy így alakultak a dolgok.
Egyrészt rettentően hiányzik. Ő volt az egyetlen, akivel ilyen gondolatokat nyíltan megoszthattam. Nem csak meghallgatta, segíteni is akart. Most meg itt állok totálisan egyedül, tanácstalanul. Hiányzik nekem, hogy a hülyeségeivel fárasszon. De ez a nyár mindent megváltoztatott. Vége volt az évnek és így vége lett minden jónak. Talán lesz új jó, talán nem. Én remélem, minden a régi lesz.

Egyesek szerint alakíthatjuk a sorsunkat, de nem teljesen szabadon. Minden gondolatunknak, tettünknek következménye van - karma. És ezzel kapcsolatban valamire rádöbbentem. Sok sok alkalommal kétkedtem érzésekben; egyszerűen nem fogadtam el, hogy ilyen létezhet. Aztán történt valami, és megfizetem a kételkedésem árát. Keményen.

Nem könnyű, de megérdemlem.

"Perks of being a wallflower"

Lehet, hogy én is különc vagyok? No, nem teljesen a film értelmezése szerint, csupán csak ha a szót magát nézzük. 

Nem tudok úgy gondolkozni, mint mások, egyszerűen mindig másképp látom a dolgokat. Jó, mondhatjátok, hogy ezt lehet egyéni véleménynek is nevezni, én mégis úgy érzem, hogy soha sem tartozom sehová igazán. Egész életemben változnom kellett az adott elvárások szerint; eddig még egy hely sem volt, ahol igazán önmagam lehettem. Talán majd most eljön az az idő, amikor nem kell szerepet játszanom, mert így is szeretni fognak. Remélem.

Summertime sadness

Immáron határozottan állítom - a könyvet olvasván -, hogy jelen esetben a szerepem Tiffany-éval megegyező. Kérem szépen az élet kedves, aranyos, jólelkű íróját, hogy hadd lehessek inkább Nikki, aki végül boldogan él a tökéletes kis családjával. Légyszi-légyszi!

Anyway, a nyári szünet valakinek lassan már vége, ha én meg pozitív akarok lenni, akkor, nekem még a szeptember is félig az - és én pozitív akarok lenni, szóval így van és nem vitázok.

Az érzelmi állapotom, mint egy hullámvasút. Azt hittem, a mélabúba fogok belepusztulni a nyáron, de ehelyett - csak hogy ne unatkozzak -, kalandok elé állított az élet. Fura dolog ez, mikor a totális tanácstalanság helyett tudod a várható kimeneteleket és a választható utakat, de egyiket sem találod elég biztonságosnak, elég jónak. Félsz bármelyikre is rálépni, de tudod, hogy nem ácsoroghatsz a kereszteződésnél az örökkévalóságig, valamerre el kell indulnod.

A lényeg, hogy most épp egy ilyen elágazásnál vagyok, és bennem van, hogy a "járt utat a járatlanért..", de tudom, hogy a járt út se vezet igazából sehova. A másik meg lehet, hogy végül így is úgy is visszavezet a másik útra, akkor meg minek kockáztatni? Oké, van rá esély, hogy teljesen új helyekre jutsz el és élményekkel gazdagodsz - amikre nem volt még lehetőséged az életben -; én mégis félek. Lehet, hogy szeretek szenvedni? Szeretem, ha nehézségek vannak előttem? Mondjuk az igaz, hogy olyankor legalább nem halok bele az unalomba... :'D

Változtatni kell a dolgokon. Akármennyire is szeretném, ha minden a régi lenne, de mivel itt nem fogok előrehaladni - megrekedtem egy olyan szinten, ami sok jóval, de nagyjából ugyanannyi rossz érzéssel jár -, nem folytathatom így tovább. Most már csak elég erő kell, hogy elkezdjem ezt az új szemléletmódot és hozzáállást elsajátítani. Kívánjatok sok szerencsét!

But why?

Lassan a célba érünk

És dönteni kell, hogy mégis hogyan tovább. Igazából valamilyen szinten mindegyik módon elbaszom az életemet és ez egyáltalán nem tölt el nyugalommal, értelemszerűen. Jó lenne találni legalább egy utat, ami járható és boldoggá tenne. Vagy legalább értelmes lenne. Eltelt egy év és én csak visszaestem, előre semmit sem haladtam. Rosszabb a helyzetem, mint valaha. Ki akarok ebből mászni, de akárhányszor erőt veszek magamon, mindig jön valami, ami az eddigieknél is nagyobb erővel visszalök a nyomorúságba. Nincsenek jó dolgok, vagy ha vannak, rettentő múlandóak és elfelejthetők. Mit ér egy kellemes délután azok között, akiket a legjobban szeretsz, ha utána akkorát rúg beléd az élet, hogy csak azt tudod kérdezni, hogy "ezt most miért érdemeltem?" Talán olyankor, mikor minden jónak látszik, túl jól érzem magam és én ezt nem érdemeltem ki. Nekem talán nem jár.

PS. Ráadásul én vagyok Tiffany a Napos oldalból...

Aktivitás

A mai napot a lehető legaktívabban próbáltam eltölteni a tegnapi fél aktív és fél ALVÁS után. Nem is tudom, mikor aludtam utoljára este fél9kor, de mégis annyira jól esett, hogy azt leírni nem tudom. Olyannyira nullán volt az energiaszintem, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen létezik. A szememet nem bírtam nyitva tartani meg a fejem is állandóan visszaesett a párnára. Pedig nem futottam maratont, nem sportoltam, nem vizsgáztam, semmi különösen megerőltetőt nem tettem. Na mindegy.

Ma kaptam egy kis motivációt egy régi tanárnőmtől, pedig csak pár mondatot beszéltem vele - eldöntöttem, hogy jövőre lenyelvvizsgázok, most már ideje lenne.

Szóval ma volt a nagy OP tanulás, és azt mondom, hogy magamhoz képest elég hatékonyra sikerült. Még csak eszembe se jutott közben a sok negatív gondolat, talán csak egyszer egy icipicit. Na mindegy.

Éljenek és haljanak a folyamatok és szálak. Fúj. Na meg az éhező filozófusok. Ó, egek.

Találtam - találó

19

A mai nap az utolsó 19 évesként, ezt meg kell örökíteni.

És most nyafogni fogok.

A helyzet az, hogy továbbra sincs semmi motivációm, hogy elvégezzem az egyetemet; legszívesebben itt hagynám, de ennek hiányán csak azt tudom tenni, hogy várom, hogy végre vége legyen. Holnap vizsgázok egy olyan tantárgyból, aminek a gyakorlata roppant érdekes, de az elmélete hosszú-hosszú szakszöveg, amiről rizsázni is csak akkor tudsz, ha van valami fogalmad az anyagról. Na nekem nem sok van. Igazából vannak benne érdekes részek, amiket értek is, de sokkal több benne az olyan, amihez közöm sincs. Elhatároztam ugyan, hogy rajtam egy tantárgy sem fog ki (a progon kívül persze, mert azt buktam, nincs mese), mégis rettentően félek, hogy ez a sok maszlag nem marad a fejemben. Nem bírom végigolvasni sem a jegyzetet, nemhogy mind az ötven oldalt megjegyezni...

És a jó: újra szeretek otthon lenni.

Visszakaptam a telefonomat is, szóval még egy pozitívuma van a mai napnak.

Szeretnék már kicsit igazán kikapcsolódni és kirándulni(!!!) menni.

2319

A random sírásokról le kéne szokni, mert nem tesz jót az idegrendszeremnek.

Még mindig nem szimpatizálok a hétfőkkel

Gondoltam, hogy egy napon ebben a mesében is eljön az a nap, amikor az egyik fél megállj mond. Az a nap, ez a nap lett. Furcsa, hogy mikor minden összedőlni látszik, majd kapsz egy váratlan támasztékot onnan, ahonnan nem is várnád; az álmod egy másik része romlik el és dől romokba. Mivel számítottam rá (csak nem konkrét időintervallumon belül), annyira nem ért pofonként; mondjuk úgy inkább, hogy rettentő fájdalmas és kellemetlen - de egyelőre kibírható. Biztos a kezdeti sokk. Még nem mertem belegondolni, mennyi minden fog megváltozni ezután - és nem is akarok. Köszönöm szépen, de kicsit még szeretnék elfoglalva lenni a saját kis emlékeimmel, amikhez foggal-körömmel ragaszkodom, ugyanis ki kell bírnom ezt is, mint a másik nagy nehézséget. Akármennyire nem vagyok erős, most mégis annak kell mutatnom magam. Sőt, pont itt van a mérce. Amikor az összeomlás pillanatához újra eljutok (és el fogok...), akkor kell majd a legerősebbnek látszanom. Senki sem láthatja rajtam. Senki. Nem hagyom.

Mellesleg fáj, hogy tulajdonképpen megkapta, amit szeretett volna, csak voltak járulékok, amiket el kell(ett volna) fogadni és mégis ő futamodott meg. De hát ilyen az élet. Legközelebb, kedves Future Me, kérlek, kétszer gondold meg, mielőtt valakihez közel kerülsz bármilyen téren!

Mikor kicsit minden más

Elkezdtem pár bejegyzést visszaolvasni és nem lepődtem meg - ami nagy szó. Emlékszem arra, hogy biztatom magam, hogy a nevetés és a jókedv mindig mindent megold, csak éppen nehéz megtalálnom a sötétben. Emlékszem, hogy köszönetet mondok a barátaimnak, akik mindig mellettem állnak, hogy nem hagyják, hogy magamba zuhanjak és képesek elviselni rosszabb napjaimon is. Emlékszem, hogy lelkes voltam az egyetemmel kapcsolatban és jobb átlagot akartam az elsőnél - szép álmok voltak. Sajnos a szorgalmam még mindig a padláson heverő poros dobozban van, és csak nagy ritkán, rövid - túl rövid - időkre jön elő, ráadásul az anyag is sokkal nehezebb; ami az előző félévben a legnehezebb volt, most az a legkönnyebb, így kicsit képességeim határát súrolom. 

Lelki állapotom rendkívül széles skálán mozog, és ijesztően nagy léptékben változik. Pillanatok kérdése, hogy vidámból átmenjek a legéletuntabb állapotba. Nem jó ez így, valamit kezdenem kell ezzel. Talán ha az egyetem első évének vége, és átélek pár IGAZI kudarcot, mint a várható bukás (Hatalmas Szívfájdalom  - így, nagybetűsen), megízlelem, hogy milyen is a valódi élet és miket kell kiállni, hogy egyszer működjenek a dolgok. Mint a programozásban a fordítás.. Visszadobja, míg hiba van benne. No, lehet, hogy valamit rosszul csinálok és itt a hibaüzenet - a figyelmeztetés, hogy javítsam ki. Talán ha ügyesebben hozok majd döntéseket az élet minden területén, nem lesz ennyire elkeserítő a valóság. Maybe. 

Nem fűznék hozzá semmit.

#Klisé

"Nem az a fájdalom sírni, zokogni, hanem a fájdalmat mosolyba fojtani. Az ember erős, de a szíve megszakad, ha azt, kit igazán szeret, szeretni nem szabad."

Just sayin'

Vasárnap - bár lehet, ez már volt

Mindegy is a cím, csak annyit szeretnék mondani/üzenni magamnak, hogy: nevess! Sokat. Az eltereli a figyelmedet az unalomról vagy a kétségbeesésről. Vedd magad körbe olyan emberekkel, akiknek nem fárasztó téged megnevettetni, nem esik nehezükre összeszedni a maradék, elbujdosott jókedvedet.

Insomnia

Ismét nem tudok aludni a sok gondolattól, ami a fejemben cikázik.
Két dolgot próbált a múltbéli énem megtanítani velem, amik a következők:
1) Ne legyél naiv, mert csak fájni fog.
2) Legyél sokkal kitartóbb, mert anélkül mindent pont a cél elérése előtt egy utolsó lépéssel fogsz elveszíteni.
A harci helyzet jelenleg: csak úgy van értelme kitartani, ha mindeközben naivan gondolok az elkövetkező eseményekre/időre. De ezzel máris megszegem az egyik pontot. Mert akkor, ha viszont a naivitást a hátam mögött hagyom, tulajdonképpen értelme sincs a kitartásnak, mert nincs miben bizakodnom. Nincs cél, nincs értelme a cselekedeteimnek. Magamnak és talán másoknak is ártok vele. Ekkor jön el a totálisan tanácstalan pillanat, amikor igazából feladni sem akarom a jelen által kapott dolgokat, de félek a következményektől és talán ésszerűbbnek találnám azt, ha visszakoznék. "Se vele, se nélküle. "
Túl sokszor vannak olyan gondolataim, akikhez nincsen jogom. És ez nem jó, és nem is tetszik. A jelen helyzetről tulajdonképpen senki sem tehet, a saját állapotomért max én vagyok felelőssé tehető. Bár az sem változtana semmin. Ha bűnbakot keresnénk vagy magyarázatot a miértekre, akkor sem lennénk egy lépéssel sem előrébb. Sajnos. Az egyetlen megoldás az lenne, ha mély levegőt vennék és felülkerekednék az önző vágyaimon és így vagy úgy, de továbblépnék.

Boredom

Rinyálás, önsajnálat, vagy hívd aminek akarod (nekem csak az életem meg az arról alkotott képem):

Szimplán nincs helyem sehol. Nem érzem jól magam hosszútávon egyetlen helyen sem. Az otthonomban csak  kis ideig működnek a dolgok; a kollégiumban csak igazán rövid ideig tudom élvezni a magányt; ha meg bármi más képbe kerül, azt olyan gyorsan elvesztem, hogy pislogni sincs időm. Harcolok, mindenki és minden olyan mellett, ami kedves nekem, kiállok, aztán jön a pofára esés, és a ráébredés a tényre, hogy igazából I'm alone és nagyjából életcélom sincs. Napi célok sincsenek, mert egyszerűen nem érzek semmit fontosnak. Belegondolok, hogy nyolcadik hónapja vagyok egyetemista és nem látom az értelmét, a relevanciáját. Nem látom azt, hogy magam miatt kéne ösztöndíjat meg később diplomát szerezni... Persze tisztában vagyok a ténnyel, hogy így majd szakmám lesz meg lehetőségeim meg jó fizetésem, stb., de valójában nem is érdekel a dolog. Valójában már semmi sem érdekel. Nem köt le semmi, nem találok semmiben örömöt, nem érzek semmilyen összpontosuló érdeklődést az életemben. El vagyok veszve ebben a világban. Valaki rázzon fel, kérem szépen, mert unom az egész életemet és ez így nem lesz frankó... Egyszer megunom az unatkozást is...

ps. Emiatt hagy végül mindenki magamra? Ezért nem vagyok elég jó sosem?

Bárcsak...

...soha ne kéne hazajönni.
...lehetnék az, aki vagyok.
...szeretnének.
...jó lehetnék. Elég jó.
...lenne több, mint egy jó tulajdonságom.
...tudtam volna viselkedni mindig úgy, ahogy kell.
...képes lennék logikus döntéseket hozni.
...vége lenne ennek az egésznek és soha többé nem ébrednék fel...

Tények

Érdekes dolog ám, mikor nyilvánvaló dolgokra ébredsz rá. Amik eddig is ott voltak a szemed előtt, csak nem akartad meglátni...

Szeretem, ahogy játszik. Szeretem, ahogy mosogat. Szeretem, ahogy kaját készít. Szeretem, hogy folyton melege van. Szeretem, ahogy etet. Szeretem, hogy eljön velem a boltba. Szeretem, ahogy néha felcsillan a szeme. Szeretem, ahogy rám néz. 

Szeretem, ahogy mosolyog rám. Szeretem, ahogy cukkol. Szeretem, hogy félt. Szeretem, hogy törődik velem. Szeretem, hogy fontos vagyok neki. Szeretem, ahogy néha megsimogat. Szeretem, ahogy az emberekkel viselkedik. Szeretem, ahogy énekel. Szeretem, ahogy nevet. Szeretem, ahogy magához ölel. Szeretem, ahogy élvezi, mikor bekenem az arcát. Szeretem, ahogy megkér, hogy csináljak teát. Szeretem, ahogy kinevet, mikor megijedek. Szeretem, ahogy segít. Szeretem, ahogy hülyéskedik. Szeretem, amikor gondolkozik. Szeretem, ahogy alszik. Szeretem, ahogy szuszog. Szeretem, ahogy néha hozzám bújik.

Szeretem, ahogy duzzog. Szeretem, ahogy haragszik. Szeretem, ahogy hálás. Szeretem, amikor hülyeségekről beszélgetünk. Szeretem, amikor hajnalig nem tudunk aludni. Szeretem, ahogy megoszt velem mindent. Szeretem, ahogy morog. Szeretem, hogy mindig próbál rendet tartani. 

Szeretem, hogy őszinte. Szeretem, amikor hozzámér. Szeretem, ahogy átkarol. Szeretem, ahogy néha rám fekszik  Szeretem, hogy akaratos. Szeretem, hogy határozott dolgokban. Szeretem, ahogy megcsókol. Szeretem, ahogy örömet szerez. Szeretem, hogy megértő. Szeretem, hogy türelmes volt velem. Szeretem, amikor felemel. Szeretem, ahogy birkózunk. Szeretem, ahogy támogat. Szeretem, amikor a hátán visz.

Szeretem a haját, a szemeit, a karjait, a mellkasát. Szeretem az ajkát, a füleit. Szeretem magamon érezni a kezeit. Szeretem, ahogy keresztben vannak a lábaink, amikor fekszünk. Szeretem, amikor kihagyjuk az egyetemet. Szeretem, hogy felnőttnek érezhetem magam mellette. 

Szeretem.

Wtf

Weather, what r u doin'? Weather, STAHP!
Go home, u r drunk.

12

A manóba már, hogy úgy elrepült a szombat, mintha nem is lett volna. És a legszörnyűbb az, hogy azt az időt, amíg ébren voltam, a semmittevéssel és a nyáladzó unatkozással töltöttem. Egyszerűen semmi sem kötötte le a figyelmemet. Se film, se sorozat, se könyv, se játék, se semmi. A végén már aludni sem volt kedvem, zenét hallgatni se... Már a tanuláson is gondolkoztam, de végül azt is elvetettem.

Nagyon ritka az ilyen pillanat, de megesik és ez a legeslegrosszabb. Remélem holnap ennél azért aktívabb leszek, mert komolyan mondom, magamat idegesítem.

Elf

A mai nap rohadt korán kezdődött és kifejezetten fárasztónak mondanám. Anna még nagyban szundult, mikor én már végeztem is a röplabdával... Imádom az olyanokat, akik közlik, hogy "én nem leszek csere, nem érdekel, én nem leszek csere!!", aztán áll és egymás után három labda esik le előtte, anélkül, hogy megmozdulna. Eh.

Megjegyzés mára: Huszár az E5-re!

Majd inkább összefoglalom a dolgokat, mert most kb nem vágom, hogy mi van...

Decem

Avagy a tizedik nap. Egész jó volt, sokat kacagtam. :) Megtanultam, hogy a legváratlanabb helyekről kaphatjuk a támogatást, amire vágyunk, és nagyon megnyugtató érzés. Lehet, hogy furcsa formában van, de azért kapod, mert úgy érzi a forrás, hogy szükséged van rá. Köszönöm! :)

Vettem térdvédőt is, a holnapi tesi már nem foghat ki rajtam! :) Remélhetőleg. :D

Nájn, avagy kilencedik nap

Fúha. Megint majdnem ki fogok futni az időből. De sebaj. Gyors leszek, mint a villám. Tulajdonképpen megint egy remek kis indítása volt a napomnak - ezt el bírnám viselni mindig. :D Aztán közel a régi átlagoshoz kezdett hasonlítani. Adatszerken elértem a mélypontot - nem igazán tudtam odafigyelni, állandóan majdnem elaludtam; tanulság: erre az órára mindig vinni kell innivalót, különben nem leszünk jóban! Progon is unatkoztam, aztán írtam egy cuki kis programot egy pontért - ezúton szeretném megköszönni a minimális közreműködést a mellettem ülő srácnak! :D Aztán kihagytam egy frankó kis PASO koncertet... Amiért tulajdonképpen haragszom magamra. Legközelebb ne merészelj kihagyni ilyesmit, világosan fogalmaztam?! Hah?! Helyes.

A napok telnek, egyre jobban kirajzolódik a döntésemre tekintettel lévő események ellentétessége. Ámulok-bámulok és töröm a buksim, hogy jó-e, hogy így van, vagy sem. Tűnődöm, hogy nem kellett volna inkább a másik döntés mellett kitartani és hagyni, hogy később esetlegesen jó legyen... De most olyan jó így...! Picit félek azért. Na, majd meglátjuk... mindenesetre kitartást kívánok magamnak.

NOTE: Tényleg kitartást kell tanulnod, mert mindig, ismétlem: mindig az a baj, hogy hamar feladod. Na.

Nyóc'

Megkésve bár, de íme a nyolcadik napi beszámoló: remek kis nap volt a mai. ^^ Jó indítás, szép folytatás, kellemes, tavaszias idő, nevetések, játszások, film-nézések, egyszóval tartalmas - pozitív értelemben véve. :)

Ma még napoztam is; remélem ilyen idő marad még hónapokig...!

Ópé

Azvanhogy: épp operációs rendszerek laboron ülök és kegyetlenül unatkozom. :D  Jó ez az óra, jee.

Nulla-hét

A mai napról meg előzetesen: várhatóan nem lesz mesés. Igaz, csak 5-10 percet késtem fizikáról, de szakad az eső, nem hoztam innivalót, és 10re vissza kell gyalogolni a Campusra. Kajához pedig csak délben jutok.

Morcos vagyok, magányos és elveszett.

Miközben ballagtam az Atomki-ba, azon gondolkoztam, hogy miért is érzek úgy, ahogy. Arra jutottam, hogy valójában az a vesztem, hogy az én kis lelkem, ha egyedül van, fél. Csak akkor tudok jókedvű meg boldog lenni, ha egésznek érzi magát - amikor mellettem vannak azok, akiket szeretek. Hülye dolog és épp emiatt voltam mindig is egyedül, akárhol is éltem, akármilyen közösségben voltam... Ezért keresem annyira az igazi barátokat, akik mindig mellettem állnak... Talán ha élne az ikertesóm, nem érezném hiányosnak magam...

-06

/vasárnap, február 24, 2013/

Kicsit megkésve, de leírom a tegnapi bejegyzést. Sajna - vagy nem, bealudtam 22.55 körül, és aludtam egészen negyed 7ig, majd háromnegyedig.

Szóval. A tegnapi nap elég furcsán kezdődött - nagyon nem az én napom volt. Kicsit nehezen viseltem a viszontagságokat, és ezen nem segített az egyre romló lelkiállapot. Ennek ráadásaként csalódnom kellett több emberben is (ja, a vonatot is majdnem lekéstem) és rá kellett döbbennem, hogy csak magamra számíthatok. Még mindig itt tartok, pedig azt hittem, hogy az elmúlt hónapokban ez megváltozott, de sajnos ez nem így van.

Este még volt egy lelki pofára esésem, ezért döntöttem a korai lefekvés mellett. Így, hogy összegeztem a napot, mégis csak azt mondom, hogy "nem sajnos".

A szombati napomról pedig: végre találkoztam az egyik legaranyosabb barátnőmmel, aki már nagyon hiányzott, és jó volt vele kicsit nevetgélni, de azt vettem észre - bánatomra -, hogy már ez sem teljesen a régi. I really miss the old times...

Meg a pénteki röpi miatt keresnem kell térdvédőt is, mert ha egy óra után ilyen hihetetlenül durván néz ki a térdem, akkor a most pénteki után tuti a kórházban kötök ki térdvédő nélkül. És fuck, Nyíregyházán bezárnak az üzletek egykor szombaton... Yay.

05

Utolsó pillanat. 

Ma kicsit nehéz volt. De jó vagyok figyelemelterelésben. Holnap részletezem.

04

A mai nap apró katasztrófa ill.  egyben élményekben gazdag és örömteli is. Ez van, amikor hirtelen és rosszkor találkozik a két életem.

Tanulság: Viselj térdvédőt, amikor röpizel!

Harmadik nap

Kezdtem a mai csütörtököt egy kellemes kis reggeli rosszulléttel, de legalább tudom, hogy fél óra alatt is el lehet készülni frankón. Már az IK-n csücsülök és rájöttem, hogy a mai órát tulajdonképpen ki is hagyhattam volna, mivel számrendszerekről van szó. Ez két dolgot jelent: túl korán van még a számolgatásokhoz; illetve ezt már tanultam és jól vizsgáztam belőle, tehát reménykedem a tényben, hogy ez nem fog gondot okozni.

A tegnapi nap óta is sokat fejlődtem, úgy érzem újabb lépést tettem előre.

Tanulság: ha úgy érzel már az adott pillanatban, hogy rossz döntést hoztál, gondold át újra, mert lehet, hogy a döntés megváltoztatásával hosszútávon bajt okozol magadnak, de legalább a jelenben nem esel depresszióba - és ez sem egy elhanyagolandó tény. Véleményem szerint.

Remélem, ma nem alszok el elektronikán...

Második nap

Azt hittem, azzal, hogy megszegtem a saját magamnak tett ígéretemet az első adandó alkalommal, csak rosszabb lesz minden,  meg nehezebb lesz; de nem! Most úgy érzem, az fájt igazán, amit elhatároztam, és így sokkal könnyebb lesz feldolgozni a tényeket. Sőt, máris sokkal jobb. Ugyan még fáj, de már nem fogom fel tragédiának vagy hasonlónak.

Bár G. ma még többször is rám szólt, hogy ne depressziózzak már meg ne lógassam az orrom... Mindenesetre rettentően igyekszem! Amondó vagyok, hogy a mai napot pozitív előrelépésnek foghatom fel. Habár lehet megint hoztam egy-két rossz döntést, de max tanulok belőlük, megerősödöm és talán többször nem fordul elő. Szóval próba-cseresznye aztán csokoládé.

Ilyennincs

Szégyelld magad! Fúj!!! Rossz vagy!!!! Nincs semmi lelki erőd! :( Hallgass már az eszedre meg a barátaidra, ecsém!

Egyperbé

A mai hátralévő tervet eddig nagyon ügyesen teljesítettem, büszke vagyok magamra. Remélem később sem hagy el az "erőm".

Jelentkezem az előadásról, huhú.

Első nap

A mai napom irdatlan erős fejfájással indult - bár nem csoda, a sok sírás mindig fáj utólag is. Szívmelengető volt, hogy arra ébredhettem, hogy vannak, akik törődnek velem, végtelen hála érte!

Elkezdtem nézni a Holdfény királyságot - ami őszintén szólva nem a legmegfelelőbb film jelen állapotomban.

Aztán rögtön az első napon sikerült megszegnem a fő elhatározásomat. Sebaj, erős leszek, és így csinálom végig - újra, az elejétől...

További tervek: felöltözni, táplálékot juttatni a szervezetembe, nem sírni, futni, nem sírni, előadásra menni, úgy tenni, mintha semmi baj sem lenne, nem sírni, lefeküdni aludni, nem sírni.

Kicsit kiborítóak a könnyek, főleg, hogy alapból én rohadtul nem számítottam erre. De hát ez az én formám...!

Megjegyzés

Már jól voltam. Komolyan. Készen álltam minden újra. Csak erre nem...

NOTE: Mától minden napról írok egy keveset.

Padam padam

Már sehol sincsenek biztonságban az ember lányának gondolatai. Ha a fejedben tartod őket, felemésztenek és mindenről elterelik a figyelmedet; ha kimondod őket, borzalmas dolgok történhetnek; ha leírod őket, talán még rosszabbak.

Nehéz - olyan sokszor jön elő ez a szó, annyiféle vonatkoztatásban de mégis szinte mindig negatívként, és a fájdalom majdnem, hogy automatikusan társul mellé. Az én életem ekörül a szó körül kering...

Döntések, amik az életedet terelik egy útra.. hát utálatos dolgok! Mikor végre képes lennél a jó döntést meghozni és helyrerakni mindent, akkor jön egy külső hatás és minden, de minden felborul. Aztán állsz ott tanácstalanul, hogy a döntéseid voltak annyira elcseszettek, hogy miattuk minden összeomlott vagy hol hibáztál a képletben? Újabb és újabb akadályok kerülnek eléd és a sorozatos kudarcok után úgy érzed, hogy csak elrontani vagy képes mindent, tanulságot levonni egyáltalán nem, és a naiv kislány csak értetlenül áll, a hatalmas szemeivel néz rád, nagyokat pislog és nem érti, hogy mindez hogyan történhetett meg. (Amondó vagyok, hogy tényleg ki kéne nyírni, mert ez így már nem állapot.) A kibebaszott kurva életbe most már.

Valaki segítsen, kérem szépen!

*Before I Forget

Slipknot szól épp - figyelemelterelésnek, és csak ücsörgök a koliszoba kellemes melegében, mint akinek semmi dolga nincs. Pedig milliónyi lenne! A kedves Code Blocks megnyitva várja a tálcán, hogy az algoritmust átírjam C-be, az edények az asztalon kiabálnak utánam, mert igazán szeretnének már tiszták lenni. A táska üresen sírdogál, várja, hogy bepakoljak végre és nekivágjunk a holnap kezdődő nagy kalandnak. Várnak a hegyek! Én meg csak azon tűnődöm, hogy elpihengetek még pár órát így, folytatom a semmittevést, esetlegesen egy sorozat résszel vagy egy filmmel megszakítva. Talán még vendégem is várható majd, de jó! ^^

Tényleg nem állapot ez így...

Mellesleg kezdek újra kétségbe esni, s bár a vizsgaidőszak még messze van, nekem már azon jár az eszem, hogy "Szent Habakuk, mennyi vizsga vár rám és milyen hihetetlenül nehezek lesznek!".

Nem szeretem az algoritmusokat.

Azt hiszem, hogy eltereljem a figyelmemet a megannyi tennivalóról és a gondolkozni valóról, ami napok óta nem hagy nyugodni (sőt mit napok, hetek!), folytatom a novellámat.

Első: pipa

Azt hittem, majd jól vége lesz a vizsgaidőszaknak korán és ihajcsuhaj lesz egy rakás szabadidőm, amiben lesz arra is mód, hogy unatkozzak meg írjak meg sorozatot nézzek, meg ilyenek. Ehelyett az utolsó vizsgázós napom a vizsgaidőszak utolsó napja volt. Yay, ezt aztán jól megcsináltam! Szóval közel hullafáradtan kezdem el a következő félévet is, ami ma kezdődött. Hát amondó vagyok, hogy érdekes lesz ez a szemeszter. Olyan órák lesznek, hogy csak pislogok és azt kérdezem magamtól, hogy mit is keresek itt?! Viszont elhatároztam, hogy a mostaninál jobb átlagot hozok össze, tehát a szorgalmamat nagyon gyorsan elő kell keresnem a padlásról, a poros, régi dobozból...

Mellesleg minden tárgy teljesítve. ^^

Még mindig nem...

Miért van az, hogy mindig, újra és újra ugyan azokba a hibákba esek bele? De őszintén. Ennyire naiv és buta még én sem lehetek. Rövid időkre megjön az eszem és akkor az okos, bölcs döntéseim mellett vasakarattal kitartok és nem tántoríthat el semmi. Aztán amikor egy picit is meginognak a gondolataim, azonnal valami akkora hülyeséget csinálok, hogy hónapokig fogok szenvedni - már előre látom. Nagyon fog fájni. Sokat fogok még sírni...

Várható volt

Az anyukáknak mindig igaza van! MINDIG. Akkor is, ha úgy tűnik, hogy lehetetlen, hogy igazuk legyen! Ha meg még látsz is esélyt rá, akkor meg pláne!

Hideg

Olyan furcsa, borongós az idő, hogy az ember lányának semmihez sincs kedve. Néha kisüt a Nap, de az is csak éppen annyira, hogy megmutassa, igen, ilyen idő nem lesz még egy darabig. Sehogy sem jó, fázol és meleged is van, aludnál inkább. Mondjuk akkor meg az az érzésed, átalszod az egész életedet. Mondom én, hogy sehogy sem jó... Közben meg vizsgaidőszak van, ideje lenne rendesen nekiülni tanulni, mert nem sok jóval kecsegtet a töménytelen mennyiségű és sok szempontból érthetetlen és felfoghatatlan anyag.

Fuck my life.

PS. Novellát akarok írni! Most! Sokat! Grr.

Ha nem bírod már

Amikor elveszel a saját gondolataidban, az azt jelenti, hogy túl sokat foglalkozol az adott kérdéssel. Stop thinking and write a short story. Gyógyítják a lelket. Trust me.

Hát legyen

Sokat gondolkodtam, hogy mindezt "papírra vessem"-e, de végül úgy határoztam, hogy megteszem. Igazából reménykedem benne, hogy talán később tanulok majd belőle, s remélhetőleg nem esek bele újra ugyanabba a hibába. 

A szerelem létezését még most is cáfolom, bár lehet, hogy mindezt a saját magam megnyugtatására teszem csak. Mindenesetre azt állítom, hogy ezt a dolgot inkább vonzalomnak kellene nevezni, csak úgy egyszerűen. Testi vagy lelki, igazából mindkettő és egyik sem. A vagy itt nem kizárólagos ugyebár, ám vannak olyan helyzetek, mikor az egyik kicsit erősebb. Na de nem is ez a lényeg, nem ez a fő probléma forrása.

Adott egy kissé váratlan szituáció. Egy olyan helyzet, ami meglep és parányit örömmel tölt el. A keserédes érzés abból fakad, hogy látod a hatalmas bukási lehetőséget, szinte 1 a millióhoz, hogy úgy sül el, hogy a végén felhőtlenül boldogan jöjj ki belőle. Ekkor hozod meg naivan a döntést, hogy kockáztatsz, ha más miatt nem is, akkor a pillanatnyi boldogságodért. Tudod, hogy pár napig nem sok gond lehet, és amit ezalatt a kis idő alatt kaphatsz, az megismételhetetlen. Szóval belemész a játékba és titokban kezet fogsz magaddal, hogy szereztél magadnak egy élményt, egy emléket, amit nem fogsz elfelejteni, plusz az esélyt is megadod magadnak, hogy valami kivételesben vehess részt. Aztán néha meginogsz, de mindig talpra állítanak, egy-egy mosollyal, egy pillantással, hogy amikor megjelensz, valami felcsillan a szemében. Hihetetlen érzés tud lenni, amikor a tekintetében látod, hogy örül, hogy ott vagy. Huh. Aztán jön a pofon az élettől, amire igazából számítottál is és már-már meg is szoktad, mégis annyira fáj, hogy muszáj zokognod, mert úgy érzed, már nem tudod elviselni. Csak sírsz és nem akarod ezt az egészet, ami ezután jön. Ülnél a tv előtt és bámulnád a semmit, hogy ne érezd a fájdalmat. Majd erőt veszel magadon és azt mondod, hogy semmi probléma, végig csinálod most már, és lesz, ami lesz. Hagyod, hogy kicsit a körülmények döntsenek és az események önmagukat irányítsák. Nem érted, hogy miért keres ezután is, hogy miért érdekli, hol vagy, miért tesz ígéretet, de nem szólsz, csak egy gyenge mosollyal bólintasz mindenre. Aztán az ígéretet szépen megszegi és te ott állsz, hogy nem akarod ezt az egészet, csak aludnál, ott talán nem fájhat még ennél is jobban. Majd szembejön, és újra azzal a tekintettel találkozol, ami csak még jobban összezavar. A beszélgetés kusza és néha követhetetlen, mint a logikája. Nem érted, miért is mondja, amit mond, de már nem kérdőjelezed meg csak elfogadod. Aztán mented, ami menthető. A közelségéről nem mondasz le, mivel ő is igényt tart a tiédre. Ez megint csak egy keserédes érzés. Majd ismét vele tartasz. Aztán eljön az a pillanat, amikor tudod, hogy nem bírod tovább a könnyek nélkül, de nem akarsz előtte sírni, így hát elköszönsz. Az utolsó csóknak szánt próbálkozásod elég furcsa, amit nem is ért, s mikor magyarázattal szolgálsz, csak annyit kapsz válaszul: "Ha az utolsó, akkor az ez legyen." És ekkor megkapod életed legszívszorítóbb csókját. Soha az életben nem lesz még egy ilyen vagy ehhez fogható. Never again. Egyszerűen ott hullasz darabjaidra, a megrepedt szíved ott őrlődik porrá és egyszerre érzed azt, hogy ez életed legboldogabb pillanata is. Nem felejted el sosem az érzést és sosem telsz be az emlékével. Mikor véget ér a pillanat, csak megfordulsz és már nem tudod visszatartani a könnyeket. Zokogsz míg felérsz a lépcsőn, és míg zuhanyozol. Míg pizsamába bújsz és míg elcsoszogsz az ágyig. És miután lefeküdtél folytatod. Tudod, hogy egyhamar nem fogsz tudni úgy gondolni az egészre, hogy semmi sem történt. Nem fogod tudni élni az életed tovább. De azt is tudod, hogy ígéretet tettél, és hogy állnod kell a szavad. Azonban a naiv kislány még mindig él benned és várakozik. Emiatt nehéz továbblépni.

Egyetlen tanácsom van a "future myself"-nek. Ha teheted, még az elején öld meg a naiv leányzót - azt hiszem, ő a kulcs. Ne kínozd, csak gyorsan végezz vele. Akkor talán egyszer boldog lehetsz. De míg ő él, a legvalószínűbb, hogy semmi esélyed rá.

Jó tanácsok kedvenc barátnőmtől:

Senkinek nincs semmi másra szüksége, ha van egy ilyen figyelmes barátnője, aki ennyire hasznos tanácsokkal lát el téged! :D

Szinte minden ember átment már azon, amin te.

Olyan nincs, hogy semmi sem történik.

Értékeld azt, amid van!

Számolj le a régi éneddel.

Egy igazi harcos mindig tud meditálni.

Engedd el a kötelékeidet.

Amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed!

Nincs olyan, hogy kezdet és vég. Csak a tett van.

Ez nem varázslat, csak megszabadulsz attól a sok hülyeségtől, ami történni fog. Így amikor ott vagy, csak rá koncentrálsz.

Az emberek rettegnek attól, ami bennük van, pedig csak ott találják meg, amire szükségük van.

Ha majd igazán a jelenben fogsz élni, meglepődve tapasztalod, hogy mire vagy képes, hogy mi minden lakozik benned.

Neked senkinek sem kell bizonyítanod semmit, csakis magadnak!

Ha valaki nem tud valamit, azt szeretné, hogy te se tudd.

Jogunk van ahhoz hogy magunk döntsünk.

Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak, de ők emlékeztetnek arra, hogy jó abban hinni, hogy nincs nem tudom, hogy nincs lehetetlen.

Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél.

Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz. Ha pontosan azt kapod, amit akartál  akkor is szenvedsz, mert onnantól nincs, amibe kapaszkodhatnál.