vasárnap, március 02, 2014

Hogy mi?

Felejtsétek el.

Az élet kudarcok sorozata. De akármilyen nehéz is, mindig, MINDIG tovább kell menni. Egyszer minden olyan lesz, amilyennek lennie kell. Ne láss jeleket a bukásban, csak kelj fel és menj tovább. Nehéz - senki nem mondhatja, hogy nem az; de ennyivel tartozol magadnak.

szerda, február 19, 2014

Pókháló

Most azzal a szándékkal léptem be ide, hogy kiírom a bánatomat, esetleg írok egy "egyperces" novellát. Igazából azt hiszem, a kettő valahogy - vagy részben - együtt fog megvalósulni.

A szőke kislány nagyon boldogtalan volt. A családja nem úgy tűnt, hogy szeretné, valójában még a kívülállóknak is nyilvánvaló volt a tény, hogy mindannyian csak önmagukat szeretik és soha nem esett nehezükre bárkit is leszólni vagy bántani. Ez a leányka pedig nagyon nem illett a képbe. Jó szívű volt és önzetlen, és zavarta, hogy a többiek mindig a középpontban akarnak lenni. Nem vágyott másra, csak egy testvérre, aki nem bántja; egy anyára, aki figyel rá, meghallgatja és legfőképpen megőrzi a titkait; és egy apára, aki nem menekül az italok társaságába, hogy utána a családját bántva töltse ki a mérgét. Békére vágyott és szeretetre. Nyugalomra és kedvességre. Ezernyi napja közül voltak ugyan olyanok, mikor mindez teljesülni látszott, azonban ez a szám olyannyira elenyészően kicsi volt, hogy nem sok reményt adott neki a jövőre nézve. Bízott benne, hogy majd ha új életet kezd - részben nélkülük (bár ugye a szíve még így is rajongásig szerette a családját és mindenki mást is, aki bántotta őt vagy kihasználta, akármilyenek is voltak) -, akkor majd minden megváltozik. Ha talál egy olyan környezetet, ahol az ő viselkedése és gondolkozása az elfogadott, akkor boldog lehet végre.
Elérkezett a nap, amikor megismerte azt az embert, akiről akkor még nem tudta, hogy egy életre a társa lesz. Érdekes egy  ismerkedés volt és nem is valami mélyreható - azonban annyira nem bírta már elviselni a jelenét, hogy úgy érezte, nincs más lehetősége, összekötötte vele az életét. Már az elején kiderültek azok a a dolgok, amik kellemetlenebbül érintették a hölgyet és társát is - nem igazán jöttek ki mindig jól. Azonban mindketten úgy gondolták, csupán össze kell csiszolódniuk és minden rendben lesz.
Egy évre rá, megszületett első gyermekük - egy szőke kislány. Szerették nagyon, azonban boldogságuk nem volt felhőtlen. A család nem lett másabb, mint volt, sőt a férfi családja is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett. Egyedül maradtak a sok gonddal, bajjal és nem elhanyagolható örömmel. Nehezen éldegéltek, a nő sajnos nem tudta teljesíteni az álmát - nem lehetett független. A férfi úgy érezte, hogy ismét korlátok közé van szorítva. Boldogtalanok lettek. A kislány eközben cseperedett és született mellé egy másik szőke leányka is. Szerették a gyerekeket és megtettek értük mindent, amit csak tudtak. Az idősebbik lány azonban szomorú gyerek volt. Mindig kicsit egyedül érezte magát. Bármilyen társaságban volt, úgy gondolta, senki sem érti meg és nem is fogja. Sokszor próbált barátokat szerezni, bármit megtett értük. Azonban a vége mégis mindig az volt, hogy kihasználták a kedvességét, aztán megalázták. Az anyuka nagyon szomorú volt és próbált még ennél is jobban odafigyelni a gyerekeire - azonban az anyai szeretet nem pótolhat másféle szeretetet. Az igazság az volt, hogy még ő sem értette meg a gyerekét.
(...)

szerda, február 12, 2014

Sötétség a szélviharban

Mint ahogy Ő is mondta, nehéz ezeket a dolgokat szavakba önteni. A helyzet és az állapot kísértetiesen hasonlít az egy évvel ezelőttire, mégis úgy érzem, most valahogy egy kicsit többről van szó - hiába lett felemlegetve az az előtti időszak. Olyan, mintha haladtunk volna előre, de attól félnénk, hogy ez nem is a valóság vagy hogy talán inkább nem is kellett volna.

Nagyon nehéz döntéseket kell meghozni. Én is hoztam párat, ebből volt, amit még mielőtt teljesen körvonalazódott előttem, már megbántam. Mint pl. mikor tavaly eldöntöttem, hogy nem foglalkozok Vele többé. Egy napig sem tudtam betartani. Vagy amit péntek éjjel - szombat hajnalban találtam ki; hogy "elhagyom". Bár sosem volt az enyém, én úgy törődtem és foglalkoztam vele, mintha az lenne és boldog voltam. De annyira féltem attól, ami a bizonytalan jövőben következett - a beszélgetéstől, amit végül megejtett hétfő délután -, hogy szerettem volna inkább elkerülni. Maga a tény viszont, hogy nem lesz az életem része - hogy ez most részlegesen vagy teljesen, az nekem már édes mindegy volt - még jobban megrémisztett. Azonban mégis meghoztam a döntést, mert elviselhetetlen volt a fájdalom. Most nem kellett egy nap hozzá, egy egyszerű perc sem telt el (a valóságban már akkor megbántam, mielőtt eszembe jutott), máris vissza akartam csinálni mindent. És azóta is kitartóan reménykedem, bizakodom. Ismét. A remény a legjobb barátom és a legnagyobb ellenségem is egyben.

Most viszont akár még a bizonytalansági állapotba is visszamennék, amiben egy éve kisebb-nagyobb megszakításokkal vagyok. Úgy is boldog voltam. Csak könyörgöm, vissza ne lépjünk, mert azt már biztosan nem bírom ki.

Egyetlen dolgot kellene megértenie csupán, hogy nekem Ő így kell, ahogy van. Nem kell tőle több vagy más, csak ami most is benne van és amit jelen pillanatban is kapok.

Egy évvel ezelőtt azt mondta, ugyan, mivel változnának a dolgok, ha címkét aggatnánk rá? Akkor is éreztem, de most már tudom, hogy semmivel. És én épp erre vágyom. Ne változzon semmi. Nem kell a címke, csak Ő.

A baj az, hogy még nem látja, hogy mennyire szereti Őt valaki, azért, amilyen és nem azért, amilyen volt vagy lesz.

kedd, február 11, 2014

kedd, január 28, 2014

Érzelemmentes kakaó

Olyan mérhetetlenül jó lenne, ha létezne az ilyesmire valami gyógymód. Segítenék Rajta, hogy ne érezzen tovább így, de rögtön utána használnám magamon is, mert előbb-utóbb úgy is csak a fájdalom marad. Lehet, hogy kezdetben az emberek mind magányosan halnának meg, mert nem tanulnának meg igazán kötődni, szeretni; de idővel megtanulhatnák, hogy van, amit meg kell becsülni. Meglátnák az igazi értékeket. Lehet, hogy nem az lenne a legjobb megoldás, hogy az életreszóló, de fájdalmas kötelékeket kitöröljük vagy legalábbis elvágjuk, de mégis, lehet, ez lenne egy elindulási pont. Egy változás kezdete. Nem félnének az emberek igazán szeretni, mert tudnák, hogy ha csalódtak és egyedül maradtak az érzéseikkel, még van visszaút a normális életbe, egy szebb jövőbe.

Bár én azzal is kibékülnék, ha végre egyszer a szívem hagyná dönteni az agyamat, beismervén, hogy folyton elbukik és nem vezetőnek való.

Annyira szeretnék felejteni és másképp érezni, de közben meg épp ennyire ragaszkodom is a dologhoz...

Ne hazudj magadnak. Soha. A legnagyobb butaság, amit csak tehetsz.

kedd, január 07, 2014

Páros szám

Egyszerre érzek ürességet és fájdalmat.

Megint végtelen szomorúság tört rám és nincs erőm, hogy felülkerekedjek rajta. De azért megpróbálom egyedül megoldani és nem terhelni vele senkit.

Megszakad a szívem ettől az érzéstől... legyen már vége!

Magányosnak érzem magam.

Csak ölelem a párnámat, jó mélyen belefúrom az arcomat és ismételgetem a bűvös szót - kérem.

Látom a képet magam előtt. Újra sírok.