kedd, július 08, 2014

Szúrós kaktuszölelés

Érdekes, hogy nagyjából ugyanazokon a dolgokon gondolkozom még mindig, mint tavaly ilyenkor. Bár akkor még a nyár előttünk állt, még egy lakáson belül voltunk és élveztem az egész napot. De már akkor is a hosszú nyár miatt aggódtam. Erre most ez még egy hónappal meg lett hosszabbítva. Szóval igaz az, hogy mikor azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb, akkor később rájössz, hogy ó, dehogynem lehet!

Tűnődöm, merengek és reménykedem. Bízom benne, hogy egyszer csak minden megváltozik, egyszer csak jobb lesz. Aztán jön valaki, eszembe juttatja, hogy nem feltétlenül és én megint összeomlok kicsit. Próbálok újra és újra felállni a földről, s habár egyre nehezebb, nem fogom feladni. Ha így tennék, azzal csak azt bizonyítanám be mindenkinek, aki kicsit is kételkedik bennem, hogy mégsem olyan erősek az érzéseim. Pedig azok. Egy barátom az mondta: "csak félek, hogy emiatt sose lesz normális senkid". Igaza van, és én is félek. De nem fogok csak azért mindent eldobni, ami most kicsit is boldoggá tesz, mert később lehet, hogy emiatt egyáltalán nem leszek az. Egyrészt, ha a boldogtalanság vár rám, akkor tehetek akármit, akkor is utolér. Másrészt meg ott van a lehet. Mi van, ha nem? Legyek most boldogtalan, mert talán később majd emiatt lesz jó vagy nem?

De azért érdekes az élet. Néha a legváratlanabb pillanatokban tud szívmelengető momentumokat okozni, amik olyan erővel hatnak, hogy az érzéseket fel sem tudom dolgozni rendesen. Ott az a kettős érzés, hogy vajon csak egy gúny ez? Vagy valóban komolyan gondolja? Vagy véletlen? Mindegy is, már most rettentően hiányzik, mert tudom, hogy nagyon sokáig - túl sokáig - nem láthatom. És talán már utána sem lesz olyan, mint amire szükségem lenne...


sztrimejj má
v gyere ide "

Egy májusi este volt talán...

"Ültem a régi kerékpáron és csak tekertem a pedált. Nem néztem hátra – az sem számított volna, ha már nincsenek mögöttem. Néha még hallottam a hangos nevetések gyenge foszlányait. Olykor-olykor a nevemet kiáltották, de nem álltam meg. Erősen szorítottam a kormányt, és ahogy bekanyarodtam az atommag kutató intézet mellé, hirtelen belém nyilallt egy aggasztó, ámde teljesen ésszerű gondolat: én vagyok. A sörtől, ami kicsit a fejembe szállt, úgy éreztem magam, mintha most döbbentem volna rá arra, hogy EZ az én életem és nincs még egy lehetőségem. Megijedtem ettől – kezdtem egyre gyorsabban tekerni. Egyedül vagyok és magányosan. Sokszor jut ez eszembe, most valahogy az elmúlt napokat figyelembe véve, sokkal jobban fájt ez a tény. Boldognak kellene lennem. Persze ez úgy, hogy logikátlanul viselkedem és emiatt még inkább aggódóvá válok, nem fog bekövetkezni. Talán ha végre normális gondolkozásmódot sajátítanék el... Ha önállóvá tudnék válni. Nem függnék érzelmileg mástól, másoktól."

kedd, július 01, 2014

Szamáridő szomorúság

Lehetek én akármilyen kitartó, ha egyszer nem érek fel a tökéletes volt barátnő szintjére. Szerethetem én teljes szívemből-lelkemből, ha egyszer Neki nem vagyok elég jó. Megtehetek érte mindent, amire képes vagyok és még annál is többet, ha ez Neki nem elég. Elfáradtam és ez az egész egyszerűen csak összetörte a szívemet... ami még így is Őt akarja. Ich bin verdammt dumm.
A baj ott kezdődik, hogy mindezek után is folytatok tovább mindent. Egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Biztos, hogy egyszer valamikor meg fogom bánni, hogy mind ez idáig semmi másban nem voltam ilyen kitartó - talán csak az egyetemmel kapcsolatban, de ugyebár főként az is Őmiatta - és pont egy ilyen dolognál kell kitalálnom, hogy "Na, akkor én most ezt akkor sem adom fel, ha már a józan eszemet kérdőjelezem meg.", de sebaj. Ez az élet. Ha egyszer ennek az egész búskomor állapotnak és harcnak vége lesz, remélem ismét találok majd valamit, ami kitartást és erőt ad és nem utolsó sorban boldoggá tesz. 
Az egyetlen félelmem, hogy az utóbbi sosem fog megtörténni.

@albérlet (üres_az_ágy_Nélküle)

kedd, június 03, 2014

Szebb napot, búbánat!

Azt hittem, hogy hiába nyilvánvaló mindenki számára (ebbe beleértve magamat és Őt is meg tényleg mindenkit), ha nem beszélek róla meg nem veszek róla tudomást, akkor majd nem lesz rossz. Közben meg a nagy francokat. Jön a nyár, ami nekem körülbelül, mint egy mumus, kukucskál a félig nyitott ajtó mögül és kaján vigyorral a képén fenyeget. Hát bassza meg magát, komolyan mondom. Tényleg nem tettem most semmi rosszat... Vagy mindezt az egészet azért kapom, mert egészen két évvel ezelőttig megkeserítettem a személyiségemmel a családom életét? Mi ez, karma? Mert az fasza, mivel akkoriban én ugyanolyan boldogtalan voltam, mint ők, sőt még elveszett és magányos is. Szóval nagyon örülök neki, hogy a sors vagy Isten vagy a régi és az új istenek, vagy a pónik hercegnője vagy tudja a picsa, hogy ki vagy mi most így vág vissza. Nem érzem azt, hogy megérdemelném. Szomorú vagyok, végtelenül szomorú. Bánatos és magányos. Tudom, hogy nem vagyok rossz ember, vagy olyan, aki nem érdemli meg a szeretetet, van egy kis önbizalomhiányom a múltból adódóan, de egyre nyitottabb vagyok mindenki felé. De mégis miért érdemlem azt, hogy az egyetlen ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, akiért az életemet is odaadnám, nem akar megbecsülni? Vagy.. nem is ez a jó szó, nem is igazán tudom, hogy hogy lehetne ezt leírni. Nem könnyű Neki sem. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy irányomból mekkora ragaszkodást kell(ene) eltűrnie. Viszont ha végre egy icipicit merne kockáztatni vagy nyitni felém, hagyná, hogy ne csak Ő kerüljön közel az én szívemhez, hanem én is az Övéhez, én is megnyugodhatnék. Lehet, hogy neki is csak ez hiányzik. Persze ezt nem tudhatom, valószínűleg senki sem tudhatja. De lehet, hogy megérnék egy esélyt. Legalábbis bízom benne, hogy ennyit azért érek...
Nem akarok nyarat... Annyi minden sok rosszt hordoz magában...

vasárnap, március 02, 2014

Hogy mi?

Felejtsétek el.

Az élet kudarcok sorozata. De akármilyen nehéz is, mindig, MINDIG tovább kell menni. Egyszer minden olyan lesz, amilyennek lennie kell. Ne láss jeleket a bukásban, csak kelj fel és menj tovább. Nehéz - senki nem mondhatja, hogy nem az; de ennyivel tartozol magadnak.

szerda, február 19, 2014

Pókháló

Most azzal a szándékkal léptem be ide, hogy kiírom a bánatomat, esetleg írok egy "egyperces" novellát. Igazából azt hiszem, a kettő valahogy - vagy részben - együtt fog megvalósulni.

A szőke, göndör fürtű kislány nagyon boldogtalan volt. A családja nem úgy tűnt, hogy szeretné, valójában még a kívülállóknak is nyilvánvaló volt a tény, hogy mindannyian csak önmagukat szeretik és soha nem esett nehezükre bárkit is leszólni vagy bántani. Ez a leányka pedig nagyon nem illett a képbe. Jó szívű volt és önzetlen, és zavarta, hogy a többiek mindig a középpontban akarnak lenni. Nem vágyott másra, csak egy testvérre, aki nem bántja; egy anyára, aki figyel rá, meghallgatja és legfőképpen megőrzi a titkait; és egy apára, aki nem menekül az italok társaságába, hogy utána a családját bántva töltse ki a mérgét. Békére vágyott és szeretetre. Nyugalomra és kedvességre. Ezernyi napja közül voltak ugyan olyanok, mikor mindez teljesülni látszott, azonban ez a szám olyannyira elenyészően kicsi volt, hogy nem sok reményt adott neki a jövőre nézve. Bízott benne, hogy majd ha új életet kezd - részben nélkülük (bár ugye a szíve még így is rajongásig szerette a családját és mindenki mást is, aki bántotta őt vagy kihasználta, akármilyenek is voltak) -, akkor majd minden megváltozik. Ha talál egy olyan környezetet, ahol az ő viselkedése és gondolkozása az elfogadott, akkor boldog lehet végre.
Elérkezett a nap, amikor megismerte azt az embert, akiről akkor még nem tudta, hogy egy életre a társa lesz. Érdekes egy  ismerkedés volt és nem is valami mélyreható - azonban annyira nem bírta már elviselni a jelenét, hogy úgy érezte, nincs más lehetősége, összekötötte vele az életét. Már az elején kiderültek azok a dolgok, amik kellemetlenebbül érintették a hölgyet és társát is - nem igazán jöttek ki mindig jól. Azonban mindketten úgy gondolták, csupán össze kell csiszolódniuk és minden rendben lesz.
Egy évre rá, megszületett első gyermekük - egy szőke kislány. Szerették nagyon, azonban boldogságuk nem volt felhőtlen. A család nem lett másabb, mint volt, sőt a férfi családja is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett. Egyedül maradtak a sok gonddal, bajjal és nem elhanyagolható örömmel. Nehezen éldegéltek, a nő sajnos nem tudta teljesíteni az álmát - nem lehetett független. A férfi úgy érezte, hogy ismét korlátok közé van szorítva. Boldogtalanok lettek. A kislány eközben cseperedett és született mellé egy másik szőke leányka is. Szerették a gyerekeket és megtettek értük mindent, amit csak tudtak. Az idősebbik lány azonban szomorú gyerek volt. Mindig kicsit egyedül érezte magát. Bármilyen társaságban volt, úgy gondolta, senki sem érti meg és nem is fogja. Sokszor próbált barátokat szerezni, bármit megtett értük. Azonban a vége mégis mindig az volt, hogy kihasználták a kedvességét, aztán megalázták. Az anyuka nagyon szomorú volt és próbált még ennél is jobban odafigyelni a gyerekeire - azonban az anyai szeretet nem pótolhat másféle szeretetet. Az igazság az volt, hogy még ő sem értette meg a gyerekét.
(...)
(Szerk.: Ez csak egy történet, nincs semmi jelentősége... Ilyeneket szül a zaklatott lelkiállapot.)